Kulcsszó: FANFICTION - Drastoria | Prológus

XXIX. szonett

Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
Árvultan sírok kivert voltomon,
És zaklatlak, hiába, süket Ég,
S nézem magam és sorsom átkozom,

S irigylem a reménykedőbbeket,
Különbeket és tapsoltabbakat,
Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
S fő-kéjem öröme is szikra csak:

Akkor, magam már-már megvetve, rád
Gondolok - s lelkem (mint a hajnali
Pacsirta, mely a föld árnyain át
kitör) az ég kapuit zengeti;

Mert édes emléked is annyit ér,
Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

/William Shakespeare/

 Draco Malfoy elnyomta félig elszívott cigarettáját egy londoni kuka tetején, és kifújta az utolsó gomoly füstöt. A kis, szürke felhő elidőzött az orra előtt, majd tovaszállt a széllel. A férfi szórakozottan forgatta öngyújtóját az ujjai között, és a kora téli Temze hömpölygő vizén nyugtatta tekintetét.

 1998. május 2-ika óta hét hónap telt el. Draco elköltözött. Merészség volna kijelenteni, hogy önállósodott, ugyanis még mindig a szülei pénzéből élt, és emiatt legszívesebben lekevert volna magának egy jó nagy pofont. De nem volt mit tenni. Hiába keresett állást, szinte abban a pillanatban kipenderítették, hogy betette a lábát valahová. Még csak odáig sem jutott el soha, hogy egy pillantást vessenek a bal karjára, és csak azután rúgják fenékbe páros lábbal, ugyanis az arcát mindenki ismerte. Draco Malfoy. Lucius Malfoy fia. Ennyi volt Ő. Ennyi, és még ami a körözési plakátján állt tavasszal.

 Rövid, szőke haj, kék szem. Magas, sportos. Még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy kiderítsék, a szeme valójában szürke.

 A cigarettásdoboz után nyúlt, de inkább gyorsan kivette a kezét a zsebéből. Megígérte az anyjának, hogy nem lesz láncdohányos, úgyhogy nem lesz. Már így is egy doboznál tartott per nap.

 Olyan mozdulatot tett, mintha leporolná szürke szövetkabátját, pedig nyilvánvaló volt, hogy makulátlan. Csak keresett valamit, amivel elfoglalhatja a kezét, mielőtt rágyújtana. Összeszorította a száját, aztán hirtelen felindulásból a zsebébe nyúlt, és dühösen a kukába dobta a dobozt, benne a megmaradt pár szállal. Kit érdekel? Amúgy sem az Ő pénze volt.

 Elindult a part mentén, hátrahagyva a kukát, mielőtt meggondolja magát, és kiszedi, amit beledobott. Olyan mélyre sosem fog süllyedni. Legalábbis remélte.

 Az órájára nézett. Az aranymutatók fénylőn csilingelték a fél hármat. Utálta ezt az órát. Csak egy sokadik tárgy volt, ami arra emlékeztette, hogy az életben még soha semmit nem ért el önerőből. Ajándék volt Luciustól a 18. születésnapjára. Alig több mint egy hónappal a háború vége után egy aranyóra volt az utolsó, amire gondolni bírt, és mégis a postaládájában landolt. Te mindig tudod, mire van szükségem, Apa – gondolta Draco gúnyosan, és megigazította a karórát, ami hirtelen fenemód szorítani kezdett.

 Fél három van. Fél háromra beszélte meg a találkozót az édesanyjával a Zsebpiszok Közbe. Ha nem akarja megváratni, akkor gyorsan keresnie kell egy helyet, ahol varázsolhat.

 Gyors léptekkel megközelített egy sikátort, és a fal mellé lapulva egyre beljebb merészkedett. Felemelte a kukák fedelét, és megrugdalta a konténereket, hátha rejtőzik valamelyikben egy másnapos egyetemista, vagy egy álmatag hajléktalan, de semmi. Még utoljára körbenézett muglik után kutatva, aztán hoppanált.

 A Zsebpiszok Köz kihaltabb volt, mint bármikor. Volt üzlet, aminek az ablakai a Halálfalók tavalyi portyái óta szilánkokban hevertek a földön, az ajtót kicsavarta a helyéről a szél, és senki sem törődött vele. Draco lassan elindult afelé az elméletben működő kávézó felé, ahol az anyja várta. Gyors pillantásra méltatta azt a szűk sikátort, ami átvezetett az általában nyüzsgő Abszol útra, és megállapította, hogy ott sincs sokkal több élet. Hiába, a Varázsvilágot a háború mély álomba ringatta, mint Csipkerózsikát az orsó, és még csak most ébredezik. Nem lehet siettetni.

 Narcissa egy karcsú kovácsoltvas széken ült az üvegházszerű előkertben, és egy macskát simogatott. Draco halványan elmosolyodott. Az apja sosem engedte, hogy háziállatot tartsanak. Ez alól persze kivételt képeztek a lovak, mert azok az Ő ötlete voltak.

-         Barátkozol? – kérdezte Draco, miközben a támlára terítette a kabátját, és helyet foglalt a nővel szemben.

-         Ha már az emberek megvetnek, legalább a macskáknál nyerő vagyok – mondta Narcissa komoly arccal, de utána rögtön mosoly szökött az arcára.

-         Honnan szalajtottad?

-         Gilliané – intett a nő a kávézó ajtaja felé, miközben aprót kortyolt a teájából.

 Draco elterpeszkedett, és összekulcsolta az ujjait a hasán. Narcissa összevonta a szemöldökét a csészéje fölött, de végül ráhagyta.

-         Nem is értem, hogy tudja még mindig fenntartani a kávézót. Nyilvánvalóan megtizedelődött a vendégek száma a háború óta…

-         Lehet, hogy most azért nem jönnek, mert itt vagyunk.

 Narcissa lassan letette a csészéjét az asztalra.

-         Badarság – jelentette ki, de a szája remegett. – Ülj rendesen! – förmedt rá Dracóra.

 A férfi összerezzent a széken, és engedelmesen följebb tornázta magát.

-         Nem erre tanítottalak – tette hozzá Narcissa.

 Draco megforgatta a szemét. Arról, hogy az anyja mire tanította, főleg az a rengeteg dadus tudna mesélni.

 Egy vörös hajú, vékony boszorkány állt meg az asztal mellett, feltehetően azzal a szándékkal, hogy felvegye a rendelést. Minden bizonnyal Gillian. Draco egy kibetűzhetetlen japán teára bökött, ami jól nézett ki a képen. A boszorkány unottan bólintott, és sarkon fordult. Draco hosszan bámult utána, mert óhatatlanul Ginevra Weasley-re emlékeztette. Elkalandoztak a gondolatai. Vajon mi van most Weasley-ékkel?

-         Hogy állsz az álláskereséssel? – köhécselt Narcissa.

 A férfi egy pillanatra megmerevedett, aztán felsóhajtott.

-         Anya, tudod, hogy…

-         Nem próbálkozol elég keményen, Draco.

-         Igenis próbálkozom!

-         De nem elég keményen.

 Draco fújtatva az anyjára nézett.

-         Hogy várhatjátok el, hogy egyedül helyrehozzam, amit ti rontottatok el? – kérdezte vádlón, de az anyja tágra nyílt szemeit látva rögvest meg is bánta, hogy így beszélt vele. – Sajnálom, Anya, csak ideges vagyok…

-         Hát éppen ez az! – kiáltott rá Narcissa, amitől visszatért belé a kisfiú, és még a vér is megfagyott benne. Olyan egyenesen ült a széken, ahogy Margaret tanította neki. – Neked még van esélyed, drágám, értsd meg! – most az anyja olyan halkan beszélt, hogy alig hallotta.

-         Nem értem, mitől lennék más, ugyanolyan Halálfaló voltam, mint…

-         Csak egy gyerek voltál – suttogta az anyja. – Egy gyerek, akit nekem kellett volna megvédenem.

 Draco felnézett rá a szempillái alól, és azt kívánta, bár az ölelkezés szokás lenne ebben a családban. A legtöbb problémájuk megoldódott volna.

-         Meg is védtél, Anya.

-         Szinte csak a szerencsén múlt, hogy életben maradtál. Csúnyán elbuktam, nincs mit szépíteni ezen. De amikor… akkor… elsétáltam veled…

 Draco megfogta a csuklóját.

-         Nem hagyhatom, hogy a mi hibáink miatt te vezekelj – mondta Narcissa, és ökölbe szorította a kezét. A férfi elmosolyodott. – Ezt akkor megfogadtam.

-         Majd lesz valahogy, Anya.

-         Talán megkérdezhetném pár ismerősömet a Minisztériumnál. Talán vannak még, akik nem fordultak el tőlem.

-         Köszönöm.

 Draco elengedte a nő kezét, és zavarban megsimította az asztal üveglapját. Tűnődve figyelte az üvegtetőn át rávetülő téli napfényt. Egy kéz nyúlt elé, és egy csészét rakott az asztalra. Draco köszönetképpen biccentett a boszorkánynak.

-         Mesélj, kisfiam, mi van veled? – kérdezte végül Narcissa. – Úgy festesz, mint egy mugli.

 Draco felkapta a fejét, és látta, hogy a nő mosolyog.

-         Segít elvegyülni – mondta cinikusan.

-         Örülök, hogy a jó ízlésedet legalább megőrizted. Tetszik ez a kabát.

-         A legjobbtól tanultam.

 A férfi nagyot kortyolt a teájából. Arra gondolt, talán meg kéne kérnie az anyját, hogy az apjának ne említse az új ruhatárat, de nem tette. Narcissának eszébe sem jutna elárulni.

-         Jól érzed magad a lakásban?

-         Pompásan – mondta Draco őszintén. Egy viktoriánus emeletes házban lakott, egy indiai étterem és egy fodrászat fölött. Az alsó szomszédja egy kvibli volt, bizonyos F. Rogers, legalábbis a postaláda szerint, aki minden reggel sokatmondó pillantásokat vetett rá, és az első hetekben minden jel arra mutatott, hogy a felette lakó, középkorú szőke hölgy egy kopogószellem, de egyébként nem panaszkodhatott.

-         Örülök. Csak hogy tudd, nyugodtan maradhatsz azután is, hogy szereztél magadnak állást.

 Draco tudta, miért mondja ezt az anyja. Attól félt, hogyha végre a saját lábára áll, minden kapcsolatot megszakít velük. El akarta mondani neki, hogy erről szó sincs, de végül csak annyit mondott:

-         Majd meglátom.

-         Rendben.

 Kezdett besötétedni. November felé az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Draco üres csészéje koppant az asztalon.

-         Menjünk – mondta helyette az anyja. Draco felpattant, és felsegítette rá a kabátot, aztán magára vette a sajátját, és három sarlót hagyott az asztalon.

 Visszafelé is ugyanaz az út vezetett a Zsebpiszok Közben. Draco újfent szemügyre vette a betört kirakatokat, és a letépett cégéreket. Örült volna, ha az ilyesmik végre nem emlékeztetik a háborúra, és arra, amit tett. De ez még váratott magára.

 A téglafal másik oldalán csókot nyomott Narcissa arcára.

-         Majd találkozunk – mondta.

 A nő bólintott, és addig fogta a kezét, míg végül az ki nem csúszott az ujjai közül. Draco alakját elnyelte a sötét londoni utca.

 Astoria Greengrass csak egyvalamit utált jobban annál, ha a háborúról kérdezték. Azt, ha a megkérdezése nélkül döntötték el, mi is történt valójában.

 Nagyot szusszant, amikor Madam Malkin rántott egyet a fűzőjén. Nézte magát a tükörben, zilált szőke haját, elkenődött rúzsát, és csak az járt a fejében, mikor mehet már haza. A szabásznő mögé nézett, a szeme az édesanyjára villant, aki kényelmesen ült egy nagy bársonyfotelban, és a Reggeli Prófétát olvasta.

-         Ez mégiscsak szörnyű – ismételte Madam Malkin sokadszorra. – Hogy tette túl magát rajta?

 Astoria legszívesebben ráüvöltött volna a nőre, hogy kérdezze meg tőle, ha már egyszer itt van, és a francos pódiumán áll, de aztán eszébe jutott, hogy a fűzőtől talán meg sem bírna szólalni. Na meg, az anyja amúgy is kapva kapott az alkalmon.

-         Nehezen – mondta gyászos hangon, mire Astoria szemei szinte maguktól kezdtek forogni. – Nehezen, Madam, de ez már a múlté.

 Astoria körülbelül egy hónapig volt fogságban a Malfoy-kúriában. Nem bántották, mert aranyvérű volt, de rajta tartották a szemüket, mert nem tudták,

a család melyik oldalon áll.

 A roxforti csata után eljöttek érte, és másnap reggel, a saját baldachinos ágyában, a selyemtakaró ölelésében ébredve az egész olyan volt, mintha rosszat álmodott volna.

 Persze azóta az anyja aranykalitkában tartotta. Díszesebben, mint azelőtt.

-         Kész csoda, hogy a maga boltja még működik, Madam. Ilyen válságos időkben.

-         Muszáj volt kinyitnom, asszonyom. Szeptemberben özönlöttek a gyerekek.

-         Azon töprengtem, nem meggondolatlanság-e az igazgatóság részéről, hogy…

-         Mama – nyögte ki Astoria. – Roxfort az egyetlen varázslóiskola Nagy-Britanniában. Meggondolatlanság lett volna nem megnyitni az új tanévet.

 Iris Greengrass ingerülten megnyalta az alsó ajkát.

-         Tudom, csak hát mégis…

-         Voldemort halott.

 Madam Malkin kezében egy pillanatra megállt a tű. A szájába vette, hogy úgy tűnjön, gondolkozik valamin a ruhával kapcsolatban, pedig valójában csak indokot keresett, hogy elfordulhasson. A kezébe vett egy ciklámenszínű szalagot.

-         Astoria! – emelte meg a hangját figyelmeztetően Mrs. Greengrass.

 Astoria kényelmetlenül mocorgott a pódiumon. Éles pillantást vetett az anyjára.

-         Úgy viselkedtek, mint az óvodások. Voldemort – mondta még egyszer dacosan – hét hónapja halott. Ha akarnám, kiállhatnék a Tower Bridge-re, és onnan üvölthetném a nevét, ameddig jól esik.

 Mrs. Greengrass nagy levegőt vett.

 Madam Malkin hozzámérte a szalagot a ruha aljához.

-         Így jó lesz? – kérdezte halkan.

 Mrs. Greengrass közelebb lépett, és egy ujját a fűző alá dugta.

-         Itt lehetne szorosabb.

 Astoria összeszorított fogakkal tűrte, hogy elviselhetetlenül szorosra húzzák a fűzőjét. Úgysem fogja felvenni ezt a ruhát. Nem is értette, minek csináltatják. Báli ruha egy aranyvérű család minisztériumi dolgozó lányának, egy olyan időszakban, amikor nem rendeznek bálokat. Nevetséges.

-         Készen van – jelentette ki Madam Malkin, és a nyakába akasztotta a centit.

-         Csodálatos, nem igaz, kislányom?

 Astoria futó pillantást vetett magára a tükörben, mielőtt a próbafülkébe menekült.

-         De, az. Csodálatos – vetette oda útközben, és a függönyt elhúzva egy rövid bűbájjal eltüntette magáról a ruhát, ami a bolt berendezkedését ismerve kint landolt egy csinos kis dobozban.

 Megkönnyebbülten felsóhajtott, becsukta a szemét, és olyan nagy levegőt vett, hogy belesajdult a tüdeje.

 A próbafülkében sem szabadult a tükröktől. Megigazította a haját, egy zsebkendővel letörölte a rúzst a szájáról, és a falba épített kis csap alatt lemosta az arcát. Amilyen kihalt volt az Abszol út, valószínűleg senkivel sem fognak találkozni visszafelé menet. Magára vette azt a csinos, de kevésbé terebélyes szoknyát, amiben idejött, felkapta a kabátját, és elhúzta a függönyt. Az anyja éppen a szabásznőnek hálálkodott, hóna alatt a dobozzal, fél lábbal kint az ajtón.

-         Ég önnel, Madam! – szólt oda neki végül, amikor Astoria elviharzott mellette, ki az utcára.

 A novemberi hidegben látszott a lehelete, az arcát pillanatok alatt kicsípte a szél. Korán sötét lett. Nem laktak messze, csupán kétutcányira innen a mugli Londonban. A háború után költöztek ide. A régi házban túl sok minden emlékeztette az anyját Daphne-ra.

 A téglafal szétvált előttük, és kiléptek a Foltozott Üst mögötti sikátorba. Tökéletes rálátás nyílt a Zsebpiszok Köz bejáratára, ahol egy szőke boszorkány és egy magas, szövetkabátos fiú álltak.

-         Na, már csak egy hiányzott – motyogta Mrs. Greengrass, és visszarántotta a lány karját.

-         Mi az? – kérdezte Astoria mérgesen.

-         Narcissa Malfoy és a fia.

-         Na és?

 Mrs. Greengrass megvető pillantást küldött felé.

-         Na és? Azt akarod, hogy megint elkapjanak?

 Astoria szeme tágra nyílt, és a homlokára tette a kezét. Úgy festett, mint aki épp csak rájött valamire. Hitetlenkedve nézett az anyjára.

-         Mama, paranoiás vagy.

-         Astoria, gyere ide!

-         Nem is erre jönnek! – suttogta, és kinézett. Draco Malfoy egészen pontosan feléjük tartott. – Vagyis de.

-         Astoria, nagyon szépen kérlek, gyere ide! – könyörgött az anyja.

-         Mama, nyugodj meg – csitította a lány, és a karjára tette a kezét. – El fog sétálni mellettünk.

 Draco három lépéssel később feltűnt az utca sarkán, és újabb három, hosszúnak tűnő lépéssel később már el is tűnt a londoni utcán. Mrs. Greengrassból megkönnyebbült sóhaj tört fel.

 Astoria szája önkéntelenül elnyílt, ahogy a férfi után bámult a sötétben. Szürke szövetkabátja feszesen simult a vállára, a dereka mellett lengedezett a szélben. Alatta ing volt rajta. Fekete nadrág. Alkalmi cipő.

 A fűzőre gondolt, és arra, hogy mennyivel szívesebben viselné azt az inget, amit Draco Malfoy is.